2017. március 16., csütörtök

Beleolvasó

Bakos R. Laura



Valaminek a kezdete 
 











Csak bosszú és más semmi 
 
 
 
 

Valaminek a kezdete 1. Fejezet - Új élet

Bakos R. Laura

Valaminek a kezdete 

 

,,Amikor nagy csalódás ér bennünket, azt hisszük,
itt a világ vége.
Holott lehet, hogy épp egy nagy kaland veszi kezdetét.”


Pema Chödrön 


1. Fejezet

                                                                            Új élet 



    Minden új nap valaminek a kezdete, és esély egyben, hogy megváltoztasd az életed. 
Ezt a mondatot suttogtam, amikor felszálltam a Budapest felé tartó buszra, és cseppet 
sem bántam meg, hogy mindent hátrahagyva felkerekedtem.
    Az új életem akkor vette kezdetét, amikor a buszom több mint négy órás út után 

bekanyarodott a Népliget buszpályaudvarra, és én lesétálva a lépcsőn beleszippanthattam
 a szabadság édes levegőjébe, no meg a szmogba, amitől rám tört egy enyhe köhögőroham.
- Helló, kislány! - üdvözölt Ádám, amikor megpillantott a tömegben. Ő volt az, akit reggel felkelve, csomagolás közben felhívtam, mert szükségem volt a segítségére, és mivel már több éve itt élt, 

egyértelmű volt, kihez is kell fordulnom segítségért.
- Helló tetoválók királya! - öleltem át jó szorosan.
Régóta ismertem, mert a szomszédságukban nőttem fel, és kiskoromban sokat játszottam együtt vele,

 meg az idegesítő öccsével. Míg a vézna kis fogszabályzós gyerekből, száznyolcvanöt centis, kigyúrt felsőtestű Adonisz lett, addig én még mindig megmaradtam annak a pöttöm szőke kislánynak, aki mindenhová követte őt.
- Nem király vagyok, hanem mester - javított ki vigyorogva, és eltolt magától, hogy felvegye az utazótáskámat a földről.
- Mester? Hűha! - elismerően füttyentettem egyet.
- Gondolom kimerített az út, és már kíváncsi vagy a lakásra - váltott témát megindulva 

a mozgólépcső felé.
- Mióta színes a tetkód? - meredtem a karjára, ahol a gyönyörűbbnél is gyönyörűbb műalkotások díszelegtek, amiket akkor csináltatott a barátjával, amikor megnyitotta a tetoválószalont.
- Körülbelül egy órája, és tíz perce - felelte, majd amikor leesett neki, hogy ettől nekem 

semmi sem lett világosabb, folytatta. - A szomszédban van két kislány, akik szeretnek színezni, 
és van ilyen lemosható festékük - magyarázta.
- Te voltál a játékszerük? - mosolyogtam.
- Igen. Majd te is megismered őket, és garantálom, nagyon csípni fogod mindkettőt. 

Ikrek, olyan három év körüliek, kissé hiperaktívak, de annyi bajunk legyen - legyintett egyet.
 
- Már alig várom - suttogtam. Követtem őt, egészen a lakásig, ahol megállva minden fontos
 tudnivalót megosztott velem, nehogy valami problémám támadjon, ha már nem lesz itt.
- Ők az ikres szomszédok - mutatott a bejárati ajtótól balra. - Nagyon bírjuk a családot, 

viszont a másik lakás üres, és egy ideig még biztosan az is marad.
- Mitől vagy ebben olyan biztos? - meredtem rá értetlenül.
- A lakás tulajdonosa külföldön él. Évente egyszer szokott hazajönni, hogy megnézze

 mi a helyzet, de eszébe sem jut kiadni, nehogy lelakják. Először azt a lakást akartam kibérelni, 
viszont nem egyezett bele, így maradt ez. Kisebb, olcsóbb, mégis a célnak megfelel - vázolta a tényeket.
- Már ez is hatalmas segítség - fordultam felé.
- Mindenkinek el kell kezdenie valahol. Csak nem mindenkinek van egy ilyen helyes, huszonöt év körüli ismerőse, aki brutálisan szépen rajzol, kockahasa van, és … - fényezte magát, de inkább közbe szóltam.
- Köszönöm - hálálkodtam neki ezredjére.

A lakásba belépve még a szám is tátva maradt az elém táruló látványnak köszönhetően.
- Tudom, szép meg minden, de azért ne ess össze - kérte tőlem mellettem elhaladva.
- Mindig is ilyenről álmodoztam - hüledeztem egy sort. Igazat megvallva tényleg kicsi volt, mégis sokkal otthonosabb, mint a falusi házunk, amiből nyár óta kiveszett minden melegség. 

Két szobás, nappalis, fürdős, konyhás, kamrás drágaság volt, ami a szemeim elé tárult, ahogy körbe jártam az új lakást. Egyszerűen képtelen voltam elhinni, ezért megkértem Ádámot csípjen meg. 
Megcsípett, és fájt, szóval nem álmodtam.
- Ez lesz a te szobád, mert az öcsém lestoppolta a másikat - mondta, majd előttem haladva betette a cuccomat a számomra kijelölt helyiségbe. Bent, mindössze egy ágy, szék, szekrény, asztal kombináció volt, mégis üresnek tűnt számomra.
- Hol van Bence? - érdeklődtem kíváncsian.
- Csapatának meccse lesz pár perc múlva - válaszolta az ágyra leülve.
- Ez most egy hülye kérdés lesz, de hol játszanak? - hajoltam közelebb hozzá várva a válaszát.

- A futballpályán - vágta rá, én meg meglegyintettem a karját.
- Nem így értettem.
- A Petőfi Kosárlabda Csarnokban játszanak - javította ki magát. - Oda akarsz menni?
- Aha! - bólintottam.
Amikor Ádámmal elindultunk a csarnok felé, még nem tudtam mit fogok csinálni, 

de amikor bejutottunk a lelátóra és megláttam Bencét, amint a csapattársaival összeröhög, 
felment bennem a pumpa. Haragudtam rá, azért amit tett. Egy évvel ezelőtt megtörtént az, 
amitől mindig is féltem. Ő és a legjobb barátnőm összejöttek, majd egészen múlt hónapig jártak.
 Minden szép és jó volt, amíg ez a két lábon járó mocsok ki nem adta Viktória útját 
egy pár soros üzenetben, amiben azt írta neki, hogy kösz mindent. Aztán fogta magát, és
átiratkozott a fővárosi egyetemre, hogy a BKC kosárcsapatában játszathasson. 

A barátnőm lapátra került, és magába fordult. Mit ne mondjak, én se örültem volna annak,
 ha így dobnak.
 A játék elkezdődött, és én tűkön ülve vártam a tökéletes alkalmat arra, 
mikor kerülhetek közelebb Bencéhez, hogy átadjam Viki kedves üzenetét, amit inkább tőlem kap, 
mint a barátnőmtől. Egészen a játék végégig nem is nyílt rá lehetőségem, viszont, 
amint befejeződött az összecsapás, egyenesen megindultam kifelé. Ádámnak azt füllentettem, 
hogy a női mosdóba megyek, nehogy megpróbáljon megállítani. Ennyivel tartoztam az öccsének,
 de leginkább a barátnőmnek.
- Bocsi, nem tudod, hol találom a BKC öltözőjét? Az egyik játékosnak sürgős üzenete jött, 

csak olyan nagy ez a csarnok, hogy eltévedtem - szólítottam meg az egyik srácot, akin olyan mez volt, mint amilyet Bence viselt a meccsen, így gyanítottam, a csapattársa lehet.
- Kinek?
- Berkes Bencének, de az üzenetet csak én adhatom át - hebegtem kissé zavartan.
- Valami őrült rajongó vagy? - meredt rám a nálam jóval magasabb szőke hajú srác, miközben a száját nyálazta be a nyelvével, és próbált csábosan nézni rám.
- Úgy nézek ki? - tártam szét a karomat. Én ezt költői kérdésnek szántam, viszont ő

 másképpen értelmezte. Végig mért jó alaposan, ami cseppet sem tetszett nekem. 
Jó, mások is meg szoktak bámulni, ez mégis más volt. Átlagos magassággal rendelkeztem, emellett szép hosszú szőke hajam volt, meg karcsú derekam. A természet túlságosan kegyes volt hozzám, hogy a melleim és a szép barna szemeim közül nem az utóbbi az, amit a hímnemű egyedek először észrevesznek rajtam.
- Nem tudom, de én hagynám, hogy rajongj értem, az fix! - ingatta a fejét.
- Kiböknéd végre, hol találom azt az átkozott öltözőt? - váltottam át a kedves, nyugis Szilágyi Lauráról a dühöngő dilis szöszivé, akit untat ez a csevegés.
- Le a lépcsőn és balra, - adta meg a választ kacsintva, én meg megköszönve neki a segítségét,

 lesétáltam a lépcsőn, majd balra fordulva elértem az úticélom.
 - Bingó! - kiáltottam el magam, és gondolkodás nélkül benyitottam.
Talán kicsit várnom kellet volna, mert ami odabent fogadott, arra egyáltalán nem voltam felkészülve. 

- Istenem! - suttogtam, amikor eloszlott előlem a köd, és feltárult, miért is nevezik az
 öltözőket öltözőknek: mert tudni illik, ott öltözni szoktak. Mindenhol pucér, helyes srácok álltak, 
akik egy percre hozzám hasonlóan megmerevedtek. Legtöbben maguk elé kapták a törölközőjüket,
 hogy eltakarják csupasz testrészeiket. Ciki ide vagy oda, én igazán élveztem a látványt,
 de nem leskelődni jöttem, hanem elintézni az ügyemet.
- Be..- szólásra nyitottam az ajkaimat, de éppen abban a szent pillanatban megláttam őt, 

és már nem volt értelme bármit is kinyögni. Bence, amint észrevett, teljesen lesápadt.
- Na, basszus! - káromkodott. 

Nem sokat gondolkodtam, inkább cselekedtem, aminek az lett a következménye, hogy odaaraszolva hozzá, lentről indított öklös csapással bevágtam egyet a szemei közé.  A földön kötött ki a lendülettől, mintsem az ütésem erőssége végett.
- Ménesi Viktória üdvözletét küldi. Ha nem emlékeznél rá, akkor közlöm, hogy ő a legjobb barátnőm, és akit egy pársoros sms üzenetben dobtál, mint egy rongyot - fröcsögtem a képéhez közel hajolva. 

A vérző orrát fogta, és szikrákat szórt a szeme, de tisztában voltam vele, annyira nem gerinctelen, hogy visszaüssön. - Örömteli, boldog együttélésnek nézünk elébe.
- Ezek után mérget vehetsz rá - állt fel a padlóról, és fölém magasodott.
- A háború még csak most kezdődik - morogtam.
- Arra mérget vehetsz - ismétli.

Hátat fordítva a játékosoknak, elhagytam az öltözött. Igen, így vette kezdetét a mi kis együttélésünk, 
és ez még tényleg csak a kezdet volt, mert ami ezek után történt, arra egyikünk sem volt felkészülve.





Bakos R. Laura - Hivatalos szerzői oldala
 
Várható megjelenés: 2017. AUGUSZTUS

Csak bosszú és más semmi 1. Fejezet (+18)



Bakos R. Laura

Csak bosszú és más semmi
1. Fejezet 

Élet vagy valami hasonló


   Ahogy belenézek a tükörbe, egy fiatal gyönyörű lányt látok. 
Hosszú barna haja van, amit a személyi fodrásza precízen levágott és kivasalt még indulás előtt. A ruhája egy földig érő fekete, csillogó estélyi, amelynek olyan
dekoltázsa van, amit bárki megirigyelne, és aminek az ára megközelíti egy vadonatúj jobb fajta autó árát. A sminkje pontosan olyan sötét, mint amilyen a lelke. 
   Íme, ez lennék én, Valder Rebeka, aki kívülről nézve maga a megtestesült szépség, 
de belül már halott. Tíz hosszú évvel ezelőtt rabolták el tőlem a boldog gyerekkorom, amikor még csak tíz voltam. Azóta sokat változtam. Kívülről a földre szállt szépségként pompáztam, akinek egyetlen férfi se tud nemet mondani, míg belül a romlottság megtestesítője voltam.
   Az én tündérmesém jóval a születésem előtt vette kezdetét. Apám egy zsidó vállalkozó egyetlen gyermeke volt, míg anyám egy gazdag házaspár legkisebb gyermekeként látta meg a napvilágot. Csak azért házasodtak össze, mert a szülők előre eltervezték. A pénznek és a hatalomnak össze kellett házasodnia. Az senkit sem érdekelt, hogy 
egyikük se akart a másik házastársa lenni. A kettejük kapcsolata inkább hasonlított 
egy börtönbüntetéshez, mint boldog egymásra találásra.
   A viszonyukon az én érkezésem se változtatott sokat. Évről évre egyre elviselhetetlenebb lett  a helyzet, mégis boldognak mondhatom a gyermekkoromat,
 hála az édesapámnak. Ő volt nekem a világ, míg az édesanyám elhalványult előttem, ahogy teltek az évek. Bár szeretett engem, mégse tudott közel kerülni hozzám.
Veronika örök rejtély maradt számomra. Az életem akkor fordult rosszra, 
amikor apám üzletet kötött Hoffmayer Viktorral, aki maga volt a megtestesült gonoszság. 
   Szerepet játszott, mint most én. A világnak a gondos családapát mutatta, 
aki hatalmas figyelmet szentel a tehetséges fiának, ki évek múlva átveszi tőle a saját kezeivel felépített birodalmát. Belül viszont szörnyeteg lapult, aki szemet vetett 
anyámra, és addig mesterkedett, amíg el nem érte, amit akart. Teljesen szétzúzta az egész családomat.
- Rebeka kisasszony, Áron úr üzeni, hogy hamarosan az édesapja megejti a nagy bejelentést.
- Bocsánat, kicsit elkalandoztam - rázom meg a fejem, hogy elzavarjam a múltam emlékeit.  
 -  Mit mondott az előbb? - fordulok a hozzám oda libbenő szőke hajú ismeretlen lány felé, aki kedvesen rám mosolyog.
   Még soha sem láttam, de a ruhája elárulja, hogy ő az egyik pincérnő, akit a szállóda  biztosított az estély zavartalan lebonyolításához.
Az ünnepi bál, amit azért szerveztek, hogy a befolyt összegből az árvaházakat támogassák, mert így legalább elmondhatják magukról, van szívük.
- Áron úr üzeni, hamarosan megtörténik a nagy bejelentés - ismétli meg kissé
 feszengve a pincérnő. Látszik rajta, mennyire kellemetlenül érzi magát a jelenlétemben, így elhátrálva tőlem hátat fordít és elsiet. Nem megyek rögtön ki utána, inkább visszafordulok a tükör felé, és elvégzem a kisebb igazításokat a sminkemen, amit kissé elkentem. Már éppen indulni akartam vissza a terembe, amikor két, nálam idősebb nő botorkált be a mosdóba, akik befolyásos férjükkel érkeztek, és úgy festettek, mintha 
egy divatmagazin címlapjáról léptek volna le. Csakis azért jöttek ma el, hogy mutogassák magukat, miközben másokat gúnyolnak ki. Mindig ezt csinálják.
Egyiküknek sem tudom a nevét, de valamiért nem is érzek rá késztetést, hogy megkérdezzem.
- Rebeka, ez a parti valami mesés - hüledezik a magas vöröske, akinek ügyvéd a férje. Mindenki tudja, hogy látszatházasságban élnek a férjével, aki valójában meleg, és viszonya van az edzőjével. Mivel a fickó gazdag, így az asszonyka szépen 
szemet huny a dolog felett. Azt hiszem, erre mondják, mert van az a pénz, 
amiért bármire képesek az emberek.
- Igen, ezzel egyet kell értenem. Sokkal mesésebb, mint a nyári összejövetel 
a Balatonnál - szólal meg a mellette vigyorgó, sötét hajú nő. Róla csak annyit tudok, hogy modellként dolgozik, valamint sportoló kedvese, és a világ legnagyobb ribanca. Egyikük se izgatott engem, csak annyira, ha szembe kerülünk, legalább tudjam, kivel állok szemben.
- Köszönöm. Nagyon igyekeztem a szervezésnél - legyintek egyet, miközben próbálok nyugalmat erőltetni magamra.
- Meglátszik - jegyezi meg az alacsonyabb.
- Ha megbocsájtjátok, én most visszamegyek a többiekhez, mivel Áron már vár rám. Remélem, még találkozunk - közlöm velük udvariasan, pedig legszívesebben azt 
vágtam volna a képükbe, hogy ,,messziről kerüljetek el”.
- Ez csak természetes, hogy visszamész a jóképű barátodhoz. Azt hiszem, mindannyiunk nevében mondhatom, te vagy a világ legszerencsésebb nője - áradozik egy sort a rókaképű vörös.
  Csak mosolyogva bólintok egyet, és mellettük elhaladva elhagyom a helyiséget. 
Még be sem teszem a mosdó ajtaját, máris hallom, ahogy elkezdenek rólam fecsegni. Szerintük nagyképű és túlságosan okos vagyok, mert tökéletesen tisztában 
voltam vele, kinek kellett széttennem a lábaimat. Ezt már megszoktam. Nem most először kerültem hasonló helyzetbe, így elengedem a fülem mellett a hallottakat, 
és végig megyek a folyosón.  Az emberek mellettem szintén megállítanak, 
csak azért, hogy a mosdóbéli ribancokhoz hasonlóan kifejezzék, milyen remekül érzik magukat. Ennek roppantul örülök, mert nagyon sok energiámat fektettem bele ebbe a jótékonyságnak álcázott partiba.
   Mindenkivel kedvesen váltok pár szót, ügyelve a gondos házigazda szerepre, amit jelenleg játszok. Egészen addig játszom ezt, amíg meg nem pillantom Valder Benedeket, akiről mindenki úgy tudja, hogy az édesapám. Valójában ő az, aki anyagilag finanszírozza a bosszúmat. Hozzám hasonlóan, neki is van mit behajtania a Hoffmayer családon. Két évvel ezelőtt találkoztunk, amikor betoppant a kis kávézóba, ahol pincérnőként dolgoztam. Akkoriban még nem Rebeka volt a nevem, sőt nem is Alexandra, ahogyan régen elneveztek a szüleim. Új néven éltem a napjaimat, Pertes Vanda álnéven.  Az ablak felé fordulva visszatért annak a napnak az emléke, amikor megszületett Valder Rebeka.

  Újabb nap a pokolban. Bár, a műszakom még csak most vette kezdetét, én már húztam volna el innét, hogy ne kelljen a banyákkal bájolognom, amihez jelenleg annyi kedvem volt, mint élni. Már éppen elmerültem volna az önsajnálatban, 
amikor egy férfi lép be a kávézóba. Semmi különös nem volt rajta, csak annyi, hogy nagyon nem illik bele abba a körbe, akik be szoktak térni ide. A kabátja már többe került, mint az egész évi keresettem, amit napi nyolc órás munkával keresek meg vért izzadva. A fickó egy pillanatra megáll, végig méri a helyet, mintha keresne valamit, illetve valakit. Végül megállapodik a tekintete rajtam. Furcsa érzések kavarognak bennem. A hideg fut végig a hátamon a gerincem mentén. Legszívesebben elbújnék, annyira ijesztő az ürge. Illedelmesen köszönt engem. 
Ahogy elhaladt a pult mellett, megkönnyebbülten fújom ki a levegőt. Olyan jó érzés volt, mintha valaki leemelte volna a vállaimat nyomó súlyokat.
- Most te jössz! - közli velem ridegen a csaj, akivel együtt dolgozok.
Ő sem kedvel, és az érzés kölcsönös. Bármit megadnék azért, hogy velem ellenben az a szuka vegye fel a rendelést. Nincs más választásom, mint erőt venni magamon, és szépen megzabolázni a lábaimat, amik nem igazán akarnak mozdulni. A fickó asztalához érve megtorpanok. A férfi már a kínálatunkat bújja, és mogorva tekintettel gondolkozik azon, mit is válaszon.
- Sikerült már választani? - érdeklődök kedvesen.
Próbáltam az aranyosabb formámat mutatni, mint ahogyan másokkal is csináltam,
a nagyobb borravaló reményében. A banyákkal még kedvsebben társalgok, amikor betértek ide, hogy elmeséljék az izgalmasnak hitt, kiszínezett élettörténetüket, 
amiből már könyvet írhatnék.
- Nem volt könnyű, de sikerült - adja meg a várva várt választ.
- Ennek örülök. Mit hozhatok?
- Megnehezítetted a dolgom, ugye tudod?- teszi le maga mellé az étlapot, és felém fordítja a fejét.
- Bocsánat, de nem értem mire céloz - értetlenkedem. 
Kicsit kezdett elhatalmasodni rajtam a pánik. Mégis abban reménykedek, csak egy szenilis vénség beszél félre.
- Ülj le! - parancsol rám ellentmondást nem tűrő hangon.
- Elnézést, de éppen dolgozok, nem ülhettek csak úgy le. Ha sikerült választania, akkor kérem, mondja meg. Ellenben majd visszajövök, ha mégsem sikerült - vázolom a tényeket, aztán elindultam vissza a helyemre.
- Alexandra, még nem végeztem! - szól utánam.
Ahogy eljut a tudatom legmélyebb zugáig, - amit már olyan régen eltemettem magamban, hogy a létezéséről is megfeledkeztem - megtorpanok. Ez a név, megbéklyóz engem, és a sötétbe taszít, mégis nyugodt maradok.
- Tudom ki vagy - úgy beszél, mintha tényleg tudná ki is vagyok, pedig fogalma sincs róla.
- Nem tud maga semmit! - sziszegem kissé felháborodva.
- Tudom mit tett Viktor az apáddal, és lenne egy alkum. Mind a ketten ugyanazt akarjuk.
- Mégis miből gondolja?
- Mert sokkal jobban hasonlítunk, mint azt gondolnád. Bosszút akarsz apád miatt, 
én viszont segíthetek neked ebben. Anyagilag támogatlak, cserébe azt fogod tenni, amit én mondok, és így sikerülni fog.
- Ez az életem - mutatok rá a szörnyű valóságra. - Nem fogom kockáztatni, 
szóval kár volt idejönnie.
- Hogy vagy képes így élni? - támad nekem azonnal, miután befejezem a mondandóm. - Álnév mögé kell bújnod, mert nem használhatod a saját neved. Mindenki halottnak hisz, még a tulajdon anyád is, aki éppen annak a millióit élvezi, akinek köszönhetően az apád a föld alatt van több méter mélyen. Élet ez? 
Itt tengeted a napjaidat. A fizetésed alig elég ahhoz, hogy valahogy kihúzd a hónapot. Csont és bőr vagy, egy lágy szellő simán elfújna, de leginkább 
a szemedben égő tűz, az, ami elárul téged. Te itt szenvedsz, míg Hoffmayer Viktor élvezi mindazt, amit neked kellene.
- Fogalmam sincs kicsoda Ön, de jobb, ha most távozik! - csattanok fel azonnal.
- Itt a címem, ha szükséged van rám - nyújt egy kis kártyát felém.
Képtelen vagyok elvenni tőle. Az előbbiek után, a lábaim nem mozdulnak, csak dermedten állok az asztal mellett. A többi vendég semmit sem vesz észre abból, ami köztünk történik, mert a zene meg a hangos beszélgetés elnyomja a hangunkat.
- Nem lesz - rázom meg a fejem.
Visszatérek a kasszához, ahol már vár rám egy férfi, aki fizetni akar. Éppen a visszajárót adom vissza, amikor az idegen fickó leteszi a pultra a névjegykártyáját 
és egy borítékot, majd elhagyja a kávézót. Nem akarom eltenni, mégis egy laza mozdulattal a zsebembe süllyesztem. A munkaidőm felénél erőt veszek magamon, és megnézem a boríték tartalmát. Nagyon sok pénzt látok benne, de nem tudom megszámolni, mert a lotyó munkatársam kíváncsian vizslat engem. Tisztán látja, ahogyan elteszem a borítékot. Fúrja az oldalát a kíváncsiság, vajon mi lehet benne, de eszembe se jut elárulni neki.
A munkaidőm lejártáig gondolkozom azon, vajon mit csináljak. Ez a pasi 
valahonnét tudja ki is vagyok, miközben minden nyomot eltüntettek azok a személyek, akik befogadtak. Mégis honnét tud rólam ennyi mindent? Hogyan tudta kideríteni a legrejtettebb titkomat? Ahogy zárás után hazaérek a kissé szerény hajlékomba, ahol élek, no meg a patkányok, elgondolkodom. A fickó szavai keringtek a gondolataim között. Ha nem teszem meg, és nem hívom fel, akkor örök életemre ebben a patkányos, romos lakásban fogok dekkolni. Ezzel ellenben most lehetőségem lesz megbosszulni az apámat. Tovább nem gondolkodok, csak fogom magam, összepakolom az összes cuccomat, és elhagyom a zugomat. A városi köztéri telefonba bepötyögöm a kártyán szereplő számot.
 Így váltam még azon a napon szörnyeteggé.


Ahogy közeledik felém, elszorul a torkom. Már két éve játszom a balkézről született lánya szerepét, mégis képtelen vagyok megszokni ezt a helyzetet. Az őszes halántékú, ötvenes évei közepén járó férfi, olyan határozott tekintettel tart felém, amitől az emberek engedelmesen kitérnek az útjából.
- Gratulálok, kiválóan alakítod a szerepedet - szólal meg engem megelőzve.
- Hiszen a legjobbtól tanultam, nem igaz? - kacagom el magam kínomban.
- Hamarosan megtörténik a bejelentést, és Viktor átadja a székét a kicsi fiacskájának - lép oda hozzánk másik cinkosom, Szófia.
Ő, hozzám hasonlóan sokkal tartozik az idézőjeles apámnak, aki segített neki kikecmeregni a mélységes nyomorból, ahová a saját, drogfüggő anyja taszította a rengeteg adósságával. Az első találkozásunk óta elválaszthatatlan barátnők lettünk, 
mert nem csak külsőre, de belül is tökéletesen hasonlítottunk egymásra.
Nála jobban senki sem képes megérteni engem.
- Rendben - bólint Benedek, majd hozzám fordul pár percnyi habozást követően. - Menj, keresd meg Áront, és folytasd a játékot. Innentől kezdve 
nem lesz több lehetőség. Ha itt elbuksz, akkor mindennek annyi. Nincs több szerencsétlenkedés, világos?
- Igen, értettem! - vágom rá gyorsan. - Majd még beszélünk - suttogom zavartan, 
aztán kikerülve Szófiát beosonok a terembe, ahol megpillantom a barátomat.
    Áron egy száznyolcvan centi magas, barna hajú, kidolgozott testű huszonhét éves fiatal férfi, aki még a csillagokat is lehozná nekem, ha arra kérném. Amikor egy évvel ezelőtt ,,véletlenül” megismerkedtünk egymással, azt mondta nekem, a találkozásunkat az égiek előre megírták. Sajnos nem volt szívem felvilágosítani szegényt, hogy nem ők írták meg a találkozásunkat, hanem én. A nagy egymásra találásunk előtt hosszas megfigyeléseket végeztem. Kiderítettem róla minden fontos információt. A kedvenc könyvesboltjának is tudtam a címét. Aznap öt teljes órán keresztül sétáltam 
a bolt körül, míg végül megérkezett a várva várt áldozati báránykám. 
Onnantól kezdve már minden sínen volt. A kapcsolatunk kissé döcögve indult, de hamar megszűntek az akadályok, pláne miután az édesapja megtudta kinek is a lánya vagyok, így onnantól még simábban ment minden, amit elterveztünk.
   Ahogy közeledek Áron felé, hozzá hasonlóan széles mosolyt erőltettem az arcomra. Elmondása szerint pont a mosolyomat szereti bennem, mert amikor mosolygok, akkor csillognak a szemeim. Nem tudom, igaz-e vagy csak a szerelmes bolond beszél belőle, de kezdtem azt hinni, tényleg igaza van.
   Éppen a Hoffmayer és Bennetton vállalat egyik PR menedzserével társalog, amikor odaérek hozzájuk. Áron azonnal felém fordul, és egy gyors csókkal köszönt. Nyilvánosan mindig ez volt a szokásunk. 
A száját a számhoz érinti, majd a jobb karját a derekamra helyezi, amivel kimutatja másoknak, én csak az ő tulajdona vagyok.
- Már aggódtam érted, merre jártál? - érdeklődik aggódóan.
 A mellettünk elhaladó pincér tálcájáról levesz egy pohár pezsgőt, amit odaad nekem, majd magának is elvesz egyet. Az arcáról semmilyen érzelmet nem tudok leolvasni. 
Ilyen téren nagyon hasonlít az apjára. Csakis ilyen téren egyeztek egymással, minden másban viszont különböző elveket vallottak.
- Kicsit felfrissítettem magam - válaszolom röviden.
- Apád keresett.
- Tudom, már beszéltem vele.
- Tudni akarta, hogy mennyire izgulok.
- Na, és izgulsz? Hamarosan egy halom ember előtt megtörténik a nagy bejelentés - nézek fel a kék szemeibe.
A körülöttünk lévők mit sem sejtettek arról, valójában miért is vannak jelen, mert az adománygyűjtés csak álca volt. Ezzel akarták leplezni az igazságot,
 miszerint Hoffmayer Viktor ideje lejárt és a cégnél bizony főnök váltás fog történi.
- A nagy bejelentés még várat magára, de hamarosan arra is sort keríthetünk - súgja a fülembe izgatóan.
   Jól tudom miről is beszél. Túlságosan ostobának kéne lennem ahhoz, hogy ne essen le rögtön a szavai mögött megbújó rideg valóság. Hamarosan le fog elém térdelni, én pedig kényszerből igent fogok mondani neki, mert nincs más választásom. 
Másképpen nem tudnám elképzelni a vele együtt töltött életemet, mint pár évet a börtönben. 
Csak itt luxus körülmények között kéne tengetnem az életemet, miközben azokkal bájolgok, akik legszívesebben kést szúrnának a hátamba.
- Már alig várom - búgom a legszexisebb hangomat bevetve, amitől mindig megkeményedik odalent. Van egy olyan érzésem, ez most sincs másképpen.
- Ma mást is kaphatsz, ha hazaérünk - incselkedik velem.
- Bocsánat, hogy megzavarom a szerelmeseket, de apád üzeni, hogy a színpadnál vár rád - lép oda hozzánk Áron legjobb barátja Alex.
- Szólít a kötelesség, de sietek vissza - búcsúzik el tőlem Áron.
- Itt foglak várni - közlöm vele, majd lábujjhegyre állva az ajkaimat az ajkaihoz érintem lágyan.
Áron még mond valamit, de már nem hallom a zúgó tömegtől, akik eszeveszettül tapsolnak, miután a konferáló felkéri Viktort, hogy mondjon beszédet. Mindenki erre várt, és most eljött az idő. Hoffmayer Viktor pedig kiélvezi a ráirányuló figyelmet. Hatvan múlt a nyáron, de akár húsz évet is letagadhatna, annyira jól tartja magát. 
A sötét fekete hajában csak oldalt van némi ősz hajszál. Hosszú orra, vékony szája és rideg tekintete van.
   Ahogy őt nézem, elhatalmasodik rajtam a pánik. A kezem remegni kezd, így gyorsan kiiszom a poharam tartalmát, nehogy bárkinek is szembetűnő legyen. 
Bár legszívesebben köddé válnék, mégis ott maradok a helyemen, és figyelem Viktort, aki már túl van a megjelent vendégek köszöntésén. Beszél, de a hangja nem jut el hozzám. Ő az a férfi, aki mindent elvett tőlem. Elvette az apám életét, rólam elhitették, hogy meghaltam, és amikor anyám már összetört, előlépett, mint a nagy vigasztaló,
 míg édesanyám be nem adta a derekát.
Veronika is ott áll Viktor mellett. Neki fogalma sincs arról, hogy még élek, arról meg pláne nincs, mennyire dúl bennem a harag.
- Tessék! - nyom a kezembe egy újabb pohár pezsgőt az apám.
Kicsit arrébb állunk, a tömeg egyre jobban zavar, de a széléről nézve sokkal kellemesebb elviselni ezt a bezártságot.
- Nincs valami erősebb? - kérdő tekintettel fordulok felé, abban reménykedve, hátha kapok valami erősebbet, ennél a gagyi löttynél.
- Sajnos csak ezzel szolgálhatok, és amúgy is, most tiszta fejjel kell gondolkodnod. 
Mint már mondtam, nem hibázhatsz.
- Tudom - felelem kifújva a levegőt, ami már feszítette a tüdőmet. - Hamarosan meg fogja kérni a kezem - bukik ki belőlem hirtelen.
- Erre vártunk nem? - húzza fel az egyik szemöldökvonalát az apám.
Apám. Ez a szó az, amit muszáj használnom, mégis fájdalmat okoz.
- Most hogyan tovább? - kíváncsiskodok.
- Megtörténik a váltás, te pedig szépen eléred, hogy azokkal a személyekkel kössön üzletet a drága kedvesed, akiket javaslok. A céggel együtt a családot is tönkre tesszük - közli velem halkan, nehogy valaki más is meghallja.
- Még anyámat is?
- Igen, még őt is.
    A továbbiakban inkább nem szólok semmit, csak magamat idegesíteném fel.
Így figyelem az eseményeket, hogyan alakulnak. Időközben megtörténik a nagy váltás. Immáron már Hoffmayer Áron a fejese a Hoffmayer és Bennetton vállalatnak. 
Mindenki örül, mindenki boldog. Én pedig összedörzsölöm a tenyerem, 
mert most már tényleg elérkezett annak az ideje, amit egy teljes éven keresztül készítettem elő.
Valder Benedeknek igaza van. Innét már tényleg nincs visszaút. Ha itt meghátrálok, akkor elbukok, de én nem vagyok vesztes.
  Elköszönök apámtól, majd előre igyekszem, és megállok Veronika előtt, aki már elhagyta a színpadot. Velem ellenben, ő egy vörös estélyi ruhát visel, ami nem ér le a földig, csak a térdéig, míg az enyém elől nyitott volt, hátul viszont szétterült, 
mint egy uszály. 
   Ahhoz képest, hogy ő volt az édesanyám, nem is hasonlítottunk egymásra. 
Szőke hosszú haja van, ami begöndörítve terült szét a hátán. Teljesen más vonásai voltak. Hála a nagy eltérésnek, így legalább senkinek sem fordult meg a fejében az igazság, ami már kezdett a felszínre törni. Legszívesebben jól beolvastam volna neki. 
Régóta el akarom mondani, hogy én vagyok az a lány, akit a világra hozott, és akivel egyáltalán nem törődött.
- Olyan sápadt vagy kedvesem - jegyzi meg negédes mosollyal. - Nem érzed jól magad?
- Kicsit szédülök. Merre van Áron? - émelygés fog el.
- A gratulációkat fogadja, most úgyse tudnál a közelébe kerülni - közli velem aggodalommal telt tekintettel.
   Képtelen vagyok rá nézni. Mindig ilyen szédületesen rossz érzés fog el, amikor a közelében vagyok. Játssza a kedves, segítőkész, aggódó nő szerepét, közben meg egy szörnyeteg.
- Én… - kezdek bele, de mire be tudnám fejezni, a helyiség elkezd forogni velem a körülöttem lévő személyekkel együtt.
Erős karok ragadtak meg hátulról, amik nem hagyják, hogy elterüljek a szőnyegen. Kisebb segítséggel sikerül megállnom a lábamon, mégis jól esik, hogy ezek a bizonyos karok tovább tartanak, mert még mindig forog velem a világ. Nem értettem mi tört rám hirtelen, de nagyon nem tetszett ez az érzés. Alig ittam valamit. Ekkor vált világossá miért is kaptam az újabb pezsgőt.
Apuka valamit belecsempészett.
- Köszönöm - hálálkodom.
Megfordulok. Bárcsak ne tettem volna!
   Amikor kicsi voltam, sokszor játszottam Áronnal, az unokatestvéreivel, Péterrel és Erikkel. Utóbbi iránt reménytelen szerelmet éreztem. Komolyan, pedig még azt se tudtam mi is az. Folyton rajta lógtam, sőt azt hajtogattam megállás nélkül, hogy ő az apja a babáimnak. Ezzel kicsit az agyára mentem, mert a többi fiú velem cukkolta őt, aminek hála, idővel eltávolodott tőlem. A történtek után ő is úgy tudta, hogy meghaltam, mert mindenkivel elhitették Viktorék, hogy bent égtem apámmal együtt a házunkban keletkezett tűzvészben. Valójában Viktor a tőlünk jóval távolabb lévő erdőbe vitt ki. Otthagyott, abban reménykedve hátha megfagyok, és a vadállatok eltűntetik a hullámat. Ebben hitt, de nem számított arra, hogy egy kedves idős házaspár megtalál engem. Azóta több év telt el.
  Erik karrierje felfelé szárnyalt. Elvégezte a gimnáziumot, majd egyetemre ment. Több fotókiállítása volt, amin részt vettem. Természetesen álcázva, nehogy felismerjen, ami vicces, mert amúgy sem tudna felismerni. Évek teltek el, azóta simán elfelejtett. Én mégis nyomon követtem őt.
   Áronnal nagyon hasonlítanak egymásra. A hajuk színe, a magasságuk, viszont a vonásaik és a szemük színe, no meg az életkoruk eltér, mert Erik három évvel fiatalabb az unokabátyjánál.
- A fiúk már csak ilyenek, nem igaz? Mindig ott vannak, ahol szükség van rájuk - kacsint egyet Erik.
Olyan régóta figyeltem őt messziről, hogy amikor ott állt tőlem pár milliméterre már el sem hittem, vagy nem akartam elhinni.
- Csak kicsit megszédültem - nyögöm nehézkesen.
  A karjai még mindig körülöttem vannak, és masszívan tartanak, nehogy elterüljek.
 Ez kicsit kezd kínos lenni, mégse ellenkezek ellene. Túl kellemes érzés számomra.
- Azt hiszem, mi még nem ismerjük egymást, de ezen hamar változtathatunk. Hoffmayer Erik vagyok - nyújtja felém a kezét.
- Valder Rebeka - válaszolom erőtlenül megrázva a kezét.
Ahogy a bőre a bőrömhöz ér, belül valami felrobban bennem. A tekintete, a közelsége elegendő ahhoz, hogy a szívem őrült módjára tomboljon a mellkasomban.
- Szívem, jól vagy? - rohan oda hozzánk Áron, akit Veronika követ.
A mostohamami arcán Áronéhoz hasonló rémült tekintett vert tanyát, amitől még jobban elfog a rosszullét.
- Természetesen, most már minden oké - lépek el gyorsan Eriktől, hogy Áronba kapaszkodjak.
 Próbálok mélyeket szippantani, hátha attól jobban leszek. Ez se segít.
Erőt veszek magamon, és megindulok az erkély felé. Csak Áron jön utánam.
- Elbúcsúzok a szüleimtől, aztán indulhatunk haza - nyom puszit a homlokomra gyorsan, és elsiet.
Egyedül maradok. A friss levegő sokat segít. Már nem szédülök, a remegésem is elmúlt. Mögöttem lépések zajára leszek figyelmes. Először azt gondolom, Áron jött vissza hozzám, de ezt a felvetést hamar elvetem, ahogyan azt is, hogy egy vendég jött ki szintén levegőzni.
- Engem nem tudsz becsapni - Erik hangja úgy csapódott nekem, mint egy kétszázzal száguldozó kamion.
- Fogalmam sincs, mire akarsz ezzel célozni - hárítom el egy silány próbálkozással.
Nem merek felé fordulni. Ha megteszem, akkor mindent elárulok, így továbbra is a tájat bámulom, mintha olyan érdekes lenne.
- A szemeid elárulnak, ugye tudod? Ezeket a gyönyörű szemeket bárhol képes lennék felismerni. Utoljára Párizsban láttalak. Akkor vörös paróka volt rajtad, előtte meg szőke, de a szemeidet soha sem álcáztad, és ez elárult.
- Összekeversz valakivel - felé pillantok hosszú szempilláim alól.
- Nem tudom ki vagy valójában, de kiderítem - a vállamra teszi az egyik kezét, ahogyan mellém lép.
- Valder Rebeka vagyok - emlékeztetem, lerázva magamról a mancsát.
- Persze! - bólint, de látszik rajta, nem hisz nekem.
    Amint Áron visszaér hozzánk, búcsút mondok Eriknek, és a lehető leggyorsabban elhagyom az épületet a párommal együtt, aki folyton arról kérdez, jól vagyok-e. 
Kezd az idegeimre menni, de nem szólok semmit.
   A parti helyszínéhez közeli lakásunkhoz hajt a sofőr. Most cseppet sem bánom, legszívesebben letépném magamról ezt a göncöt, ami izzadságtól nedvesen tapad a bőrömhöz. Undorodom magamtól, de legjobban az életemtől.
   A parkolóban nehezen szállok ki az autóból. Még mindig nem vagyok teljesen jól. A szoknyámat felfogva belekarolok a rám váró Áronra.
- Nem kellet volna eljönnöd velem - jegyzem meg neki a lift felé haladva.
- Holnap korán kell bemennem. Amúgy sem tudtam volna nyugodtan ott maradni, tudván, hogy nem érzed jól magad.
- Már jobban vagyok - szólalok meg a liftbe beszállva.
- Mit ettél ma? - érdeklődik Áron, amikor benyomja a megfelelő gombot, és a liftajtók becsukódnak.
- Egy banánt meg pár kekszet.
- És még csodálod, hogy rosszul lettél? - néz rám szigorúan.
    Az ilyen pillanatok hozzák elő a bűntudatosabb énemet. Ő félt. Aggódik értem.  Valami elbaszott okból kifolyólag még szeretni is képes, miközben én átverem, kihasználva a jóságát. Cseppet sem hasonlít az apjára, mert neki van szíve, míg annak a vén faszkalapnak sötét kátrányt pumpál valami szerkentyű.
Többször is megfordult a fejemben, bevallom neki az igazat, de félek attól, mi lenne,
 ha nem engem választana, hanem az édesapját.
- Zsúfolt napom volt az utolsó simítások miatt - magyarázom. 
- Ez nem mentség - ellenkezik velem.
  Ahogy beérünk a lakásba ledobom a táskámat a konyhapultra. A szekrényből poharat veszek ki, majd vizet engedek bele. A táskámban nem találok fájdalomcsillapítót, így miután harapok pár falat sütit, felsétálok a hálószobába, hátha maradt még valamelyik fiókban.
   Áron már a zuhanyzáshoz készülődik, amikor belépek a szobánkba. A ruháit összehajtogatva beledobja a szennyestartóba.
- Nincs fájdalomcsillapítód? - kérdezem tőle az éjjeliszekrényhez sétálva.
A fejem majd szétrobban, annyira fáj. Benedek kissé eltúlozta a mennyiséget, mert mérget merek rá venni, hogy valamit belecsempészett a poharamba. 
Nem először fordul elő ilyen.
- Elfogyott, de biztos akad valamelyik szekrényben - kiált ki a fürdőszobából.
- Már néztem, mindegyik üres - szólok vissza neki.
- Nem jössz zuhanyozni? Együtt is letusolhatnánk - dobja fel az ötletet Áron.
- Persze - adom be a derekamat, de tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy nem közös tusolást akar.
   A zuhanyzó felé megszabadulok a méregdrága ruhámtól, amit gondosan a székre teszek, hogy holnap a bejárónő elvigye kitisztítani. A fehérneműim szintén követik a ruhám sorsát, és azoktól is megszabadulok. Nem teszem bele a szennyeskosárba,
 mert Áron sürgetni kezd.
   Vágyik rám, ezt pedig ki kell élveznem. Megváratom, amitől még jobban akar engem. Túlságosan kiismertem az együtt eltöltött évünk alatt, meg csupán ő is csak pasiból van.
Mire a zuhanykabinhoz érek, totálisan kikapcsolom magam, és teret engedek a sötétebb énemnek, amire Áron úgy vágyik. A csábító, vad démon előtör belőlem. Széthúzom az ajtót, ő pedig habozás nélkül ránt magához.
  Úgy csókol, mintha hetek óta nem csókolt volna meg. Szinte falja, habzsolja az ajkaimat, én pedig hasonló szenvedéllyel viszonzom, mintha ugyanúgy élvezném. 
Áron egyik keze lecsúszik a hátamon, egészen le a fenekemig. Erősen megmarkol. Én a hajába túrok, mert tudom, hogy ezt szereti, és egy hangos nyögéssel próbálom tovább feszíteni őt, amikor a másik keze rátalál a legérzékenyebb pontomra a lábaim között. Mindig így próbál benedvesíteni, ami őszintén megvallva, nem mindig sikerül neki. Ilyenkor általában valami helyes pasit vizionálok a helyébe, akivel szívesen összegyűrném a lepedőt. Most is előbukkan egy-két dögös fickó képe, aminek köszönhetően készen is állok rá. Áron nem sokat vesztegeti az értékes időt. 
  A zuhanykabin falának dönt. A hátam a hideg csempéhez ér, ami kissé zavar, 
de hamar átveszi a helyét egy igen kellemes bizsergés. Az egyik lábamat megfogja, 
aztán maga köré igazítja. Nem vár többet, belém vágódik. Keményen mozog bennem, miközben az egyik karjával a karomat fogja, a másikkal a melleimet markolássza.
 Élvezi, én pedig azt élvezem, hogy elhiszi, hogy én is élvezem. 
  Őszintén elismerve, néha tényleg imádom, amit velem tesz. Akkor nem kell megjátszanom magam, most ezekkel ellenben egyáltalán nincs kedvem hozzá. Minél előbb túl akarok esni rajta, hogy ledőljek aludni. A szájával a nyakamat szívogatja, vagy rátapad a számra, és hevesen csókol. Elvette az eszét a szenvedély, és ennek hangot is ad. Pár lökéssel később elmegy bennem, én meg hálát adok annak, hogy a fogamzásgátlóm meggátolja a fogantatás lehetőségét. Képtelen lennék a világra hozni egy olyan gyereket, akinek a nagypapája nem más, mint az a féreg, aki megölte az apámat.
  Áron kihúzza magát belőlem, majd elém térdelve az egyik lábamat a vállára veszi. Ha nem érzi az én orgazmusomat, akkor addig nyal, amíg én is elmegyek.
Hátra vetem a fejem, és a plafont bámulom. A hajába túrok ismételten. Közelebb nyomom magam a szájához, hogy jobban átadjam magam az élvezetnek. Aztán mégis csak megtörténik a vára várt csoda. Olyan csúcsokra jutok el, ahol eddig még nem jártam, és nem azért, mert mást képzeltem az előttem térdelő személy helyébe. Ma Áronnal szeretkeztem, nem pedig egy kitalált személlyel. Ez túlságosan megrémiszt, mivel ez gyanakvást kelt bennem. Talán tényleg kezdek érezni iránta valamit, amit nem akarok.
   Éppen csak visszatértem a fellegek közül, amikor lepillantva meglátom, mennyire tettre kész ismételten. 
- Istenem! - nyöszörgök.
Áron a fal felé fordít, én pedig felé nyomom a seggem, és belém vágódik. Levegő után kapkodok, abban reménykedve, hogy ez lesz az utolsó menet mára.
Nem tévedek, hamar vége szakad az aktusnak. A spermája lefolyik a lábamon, engem meg a sírás kerülget, de elfolytom a feltörő zokogást. Utálom, amikor így csináljuk, és mindig sírnom kell tőle. Megengedi a vizet, és miután eléggé meleg lesz, megmossa magát, aztán engem is megtisztit.
Hiába dörzsöl a kezeivel, attól még ugyanolyan mocskosnak érzem magam, mert ezt a mocskot sajnos senki és semmi nem tudja lemosni rólam.
Együtt hagyjuk el a zuhanyzót. Gyorsan megtörölközünk, aztán felöltözünk.
- Holnap későn érek haza - töri meg a csendet Áron.
   Lassan lehúzza az ágyunkról az ágyterítőt. A telefonom gyorsan írok egy üzenetet Benedeknek, amiben leírom, mekkora nagy szemétség volt tőle az, amit tett.
Alig hallom Áron hangját, így csak bólogatok. Hamar megkapom a választ, amire várok. Benedek tényleg tett valamit a poharamba, és bármennyire is a sajnálatát fejezi ki, én tökéletesen tudom, hogy cseppet sem sajnálja. Ez is csak a terve részét képezi.
- Holnap mikor érsz haza? - teszem le a telefont a szokásos helyére.
- Előbb mondtam, hogy későn. Nem figyelsz rám?
- Bocsánat, csak Szófia megint a kérdéseivel zargat - hazudom az első dolgot, ami először eszembe ötlik.
- Elmúlt két óra is, mi lehet olyan fontos neki?
- Aggódik miattam, mert köszönés nélkül léptem le - folytatom a füllentést.
- Már jobban vagy? - fürkészi a tekintetemet bebújva a takaró alá.
Félre húzza maga mellett a takarót. Megpaskolja a helyett, hogy jelezze, ideje lenne nekem is lefeküdni.
- Igen, csak egy múló rosszullét volt - legyintek mosolyogva.
- Remélem sokat segítettem - néz rám elégé huncut vigyorral.
- Nem is tudod mennyire segítettél rajtam - dőlök le mellé az ágyra.
    Már tényleg jobban érzem magam, de kétlem, hogy miatta. Minden éjszaka összebújva alszunk, amikor ebben a lakásban hajtjuk álomra a fejünket. Ha a belvárosban veszünk részt valamin, és minél előbb meg akar dugni, akkor ide jövünk. Máskülönben az innen több percnyi távolságra lévő házában alszunk, ahol három teljes hónapja élünk együtt. Először nem akartam összeköltözni vele, de addig könyörgött, amíg beadtam a derekam.
    Nem kell sok, és ő már az igazak álmát alussza. Ha könnyen akarnék fájdalmat 
okozni Viktornak, akkor elég lenne egy kés, amivel elvágom Áron torkát, míg alszik. Viszont nekem ennél sokkal keményebb bosszú kell.
   Bennetton Alexandra vagyok, és ez az én bosszúm sötét, kegyetlen meséje.
Mert az élet bizony kegyetlen, de megfizetnek azok, akik ellopták tőlem az álmaimat és a családomat. 




 Várható megjelenés : 2017 DECEMBER